A csapatépítő kaland
Képzeld, múlt héten a főnököm bejelentette, hogy idén is lesz csapatépítés, és megkérdezte, hogy hova menjünk csapatépítésre, mintha tényleg érdekelné a véleményünk. Persze mindenki elkezdett ötletelni, a Kati a marketingről rögtön wellness hétvégét javasolt valami luxus szállodában, a Pisti az IT-ról paintballozni akart menni, a könyvelés meg valami borospincét emlegetett. Én csak ültem csendben, mert tudtam, hogy úgyis az lesz, amit a főnök már előre eldöntött, de azért vicces volt nézni, ahogy mindenki lelkesen tervezget. Aztán egyszer csak megszólalt a HR-es Zsuzsi, hogy ő talált egy fantasztikus helyet, ahol csapatépítő főzőtanfolyamot tartanak, és közben lehet játszani is meg minden. Na, erre mindenki elhallgatott, mert a tavalyi élményt még nem hevertük ki, amikor kiderült, hogy a csapatépítő túrázás tulajdonképpen egy tizenöt kilométeres hegymászás volt harminc fokban, és a végén a felénk sántikált be a célba.
De a főzőtanfolyam még jól is hangzott ahhoz képest, amit végül kaptunk. Egy hét múlva kiderült, hogy elmegyünk egy „szabaduló szoba élményparkba”, ahol hat órán keresztül különböző szobákból kell kijutni csapatokban. A főnök lelkesen magyarázta, hogy ez fejleszti a problémamegoldó képességet meg a csapatmunkát, mi meg csak néztünk egymásra, hogy komolyan egy szombatot bezárva fogunk tölteni különböző szobákban, ahelyett hogy otthon lennénk a családdal. De sebaj, legalább fizetett program, gondoltuk, és hátha még élvezetes is lesz. Aztán jött a csoportbeosztás – persze úgy raktak össze minket, hogy minden csapatban legyen valaki minden osztályról, szóval én például a főkönyvelővel, a recepciós lánnyal és a raktáros Józsival kerültem egy csapatba. A főkönyvelő, Margit néni, már a buszon közölte, hogy ő klausztrofóbiás, a recepciós Vivi meg végig a telefonját nyomkodta és azt hajtogatta, hogy reméli, van wifi a szabaduló szobákban.
Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy az „élménypark” tulajdonképpen egy lepukkant ipari épület a város szélén, ahol különböző témájú szobákat alakítottak ki. A mi csapatunk először egy „ősi egyiptomi sírba” került, ami kb. annyit jelentett, hogy homokszínűre festették a falakat és kiraktak pár műanyag szkarabeuszt. Az első feladatnál rögtön összevesztünk, mert Józsi erőből akarta megoldani a dolgokat, Margit néni meg folyamatosan azt hajtogatta, hogy neki nincs erre ideje, otthon várja az unokája. Vivi talált egy dugaszt a falban és megpróbálta bedugni a telefontöltőjét, mire kiderült, hogy az is a feladat része volt, és véletlenül kinyitott egy titkos ajtót. Legalább egy dolog sikerült. A következő szobában valami horrorfilmes témát kaptak ki, sötét volt, néha felvillant egy-egy fény, és különböző hangok hallatszottak. Margit néni tíz másodperc után kijelentette, hogy ő kimegy, és addig üvöltött, míg ki nem engedték. Így maradtunk hárman, és próbáltuk megfejteni, hogy a falon lévő véres kéznyomok alapján milyen sorrendben kell megnyomni a gombokat. Józsi közben elmesélte, hogy ő már volt vagy húsz szabaduló szobában, és mindig ő oldja meg a feladatokat, úgyhogy csak bízzuk rá magunkat. Fél óra múlva még mindig ott álltunk, Vivi már a harmadik segítséget kérte a személyzettől, én meg azon gondolkoztam, hogy vajon a főnök tényleg azt hiszi-e, hogy ettől jobban fogunk együtt dolgozni hétfőtől.
A harmadik szoba valami űrhajós téma volt, tele villogó gombokkal meg képernyőkkel. Itt már kezdtünk összeszokni, Józsi nem erőlködött annyira, Vivi letette a telefonját, és tényleg elkezdtünk együtt gondolkodni. Persze akkor jött a csavar, hogy kiderült, a többi csapat is ugyanezekben a szobákban van, és versenyezünk, hogy ki jut ki hamarabb. A főnök csapata már a negyedik szobánál tartott, mi meg még mindig az űrhajóban próbáltuk kitalálni, hogy melyik bolygó neve a jelszó. Végül persze nem mi nyertünk, de legalább kijutottunk minden szobából, és Margit néni is visszajött az utolsóra, miután megtudta, hogy ott nincs sötét. A nap végén, amikor összegyűltünk az eredményhirdetésre, mindenki fáradt volt és csak haza akart menni. A főnök lelkesen beszélt arról, hogy milyen jól működtünk együtt, és hogy ezt a hozzáállást vigyük tovább a munkahelyre is. Hazafelé a buszon mindenki aludt, kivéve Józsit, aki még mindig azon morfondírozott, hogy szerinte rossz volt az egyik megoldás a második szobában. Hétfőn aztán minden ment tovább a régi kerékvágásban, mintha mi sem történt volna, csak néha valaki viccesen megjegyezte, hogy „ezt csapatmunkában kellene megoldani, mint a szabaduló szobában”. Szóval ja, legközelebb, amikor megkérdezik, hova menjünk csapatépítésre, azt fogom javasolni, hogy sehova – adjanak inkább egy nap szabadságot mindenkinek, az építi igazán a csapatszellemet.